A település nevének történeti adatai
A Kalaznó név eredete tisztázatlan, a Földrajzi nevek etimológiai szótára a hangzása alapján szláv eredetűnek véli és az orosz Kaluzina helynévhez hasonlítja.
A település első említése 1313-ból származik Kalizno formában. A helység nevének írásmódja a középkorban erősen váltakozott: a forrásokban a Kolozno (1331), Kalazna (1344, 1353), Kalaznya (1345), Kalaznio (1561), Kalaznyo (1564), Kalaszno, Kalaszna, Kaloszna (1735-1740) nevek szerepelnek. A török adóösszeírásokban e névváltozatok mellett a Felső-Kaláznyó, Alsó-Kaláznyó helynév is föltűnik. Feltehetően a Felső-Kalaznónak nevezett falurészben laktak a nemesek, míg a jobbágyok Alsó-Kalaznón éltek. A község neve a 18. századi katonai térképen Kalásznó formában jelenik meg. A későbbi térképeken már a ma is élő Kalaznó név olvasható, amely a 19. században vált hivatalossá.
Kalaznó a 14-17. században
Tolna megye a honfoglalás után a vezéri törzs szállásterületéhez, a fejedelmi család birtokához tartozott. Az 1330-as pápai tizedjegyzékben Kalaznó a tolnai főesperesség részeként szerepel. A középkoron keresztül a nemesek egész sora tűnik föl Kalaznón. Az első köztük Kalaznói Elek ispán, akiről egy 1313-ban kelt oklevélben értesülhetünk. A kalaznói nemesek közt találhatók megyei ítélőbírók (pl. az András család), királyi megbízottak, szigetvári katonák. A megye kisbirtokosai közt említik a Kaláznyai családot, akik közül az 1540-es évektől 1561-ig (Kalaznyay) András és István birtokolta a települést.
Kalaznó 1561-ben a török által meghódított területként szerepel az összeírásokban, s mint ilyen, a szigeti várnak adózott. A településen az 1563-as török adóösszeírás alkalmával már csak 25 házat számláltak, s Kalaznó a török hódoltság alatt fokozatosan tovább néptelenedett. A kalandozó martalóc seregek pusztítása és a hódoltságnak véget vető fölszabadító háborúk során Tolna megye jelentős részével együtt Kalaznó is teljesen elpusztult és az 1696-os Tolna megyei összeírásban már lakatlan pusztaként tűnik föl.
A település birtokosai
Kalaznó a pápai főkapitány lánya, berenhidai Huszár Katalin hozományaként 1596-ban Széplaki Botka János birtokába került. A Botka-javakat özv. Botka Ferencné Babócsai Magdolna 1700-ban eladta Johann Weichard Michael Venzeslaus Sinsendorf grófnak, aki 1722-ben Claudius Florimundus Mercy német-római birodalmi grófnak adta tovább. Az elnéptelenedett térség újjátelepítése Mercy nevéhez fűződik, aki az új uradalom központjává 1723-ban Hőgyészt tette meg, s ezzel megteremtette az 1817-ig virágzó Hőgyészi Uradalom alapjait.
A Mercy-birtokot 1773-ban gróf Apponyi György vette meg, az ő örökösei közt osztották föl 1818-ban a Hőgyészi Uradalmat. Az uradalom fölosztása után Kalaznó 9 másik faluval egyetemben Apponyi György birtoka lett. Az Apponyi család után, 1928-1945 között a herceg Lichtenstein család birtokolta a területet.
A németek betelepítése Kalaznóra a 18. században
Claudius Florimundus Mercy (1666-1732) tábornokot a török kiűzésében nyújtott segítségéért III. Károly 1716-ban a Bánát kormányzójává, s az annak betelepítése céljából megszervezett Temesvári Királyi Telepítőbizottság elnökévé tette. Mercy hatalmas birtokainak benépesítése érdekében is élénk telepítési tevékenységet fejtett ki, mely során a bánáti telepesek közül a hazánkba csoportokban érkező német protestánsokat tolnai magánbirtokaira irányította.
A kedvező telepítési feltételek (a község egész határa a falué, kocsmahasználati jog, robot és tizedmentesség, szabad költözési jog) mellett külön kedvezményként vallás- és lelkiismereti szabadságot biztosított. E telepítési tevékenység nyomán települt újra Kalaznó is evangélikus németekkel.
A Kalaznót is magába foglaló Sinsendorf birtokok Claudius Mercy részére való eladását 1722. június 30-án hagyta jóvá a császár. Eszerint a németországi telepesek legkorábban 1722 őszén vagy 1723 tavaszán érkezhettek a településre.
A kalaznói németek eredete
A hazánkba települő németek eredetét főleg nyelvtudományi kutatásokkal igyekeztek meghatározni. Schmidt János történettudományi módszerek segítségével a nyelvtudomány által meghatározott területtől (Frankfurt, Wiesbaden, Rüdesheim, Mainz, Darmstadt vidéke) észak-keletre helyezte el a kalaznói németek óhazáját, Tolna megyei evangélikus anyakönyvek és hesszeni levéltári források összevetése alapján megállapította, hogy a Kalaznóra érkező németek kivándorlási területe Felső-Hesszen, Vogelsberg vidékén található.
A népesség alakulása Kalaznón (1730-1941)
A németekkel újranépesített terület a 18. század folyamán fejlődésnek indult, amit a népesség rohamos növekedése is jelez. A telepítés után néhány évvel, 1730-ban egy összeírás szerint 42 ház állt,és hat házas zsellér mellett 36 telepes család élt a faluban. Az 1767-es úrbéri összeírás szerint már 113 család lakta Kalaznót, tehát 30-40 év alatt megháromszorozódott a település lélekszáma.
A népesség alakulása Kalaznón, 1829-1941
A 19. század folyamán bekövetkezett népességgyarapodás, majd a 20. századi népességfogyatkozás oka egyaránt a gazdasági föllendülésben keresendő. Korabeli forrásokból kiderül, hogy a völgységi evangélikus német falvak sorában a vagyonosztódást megakadályozandó, Kalaznón hódított leginkább a népességet elsorvasztó egykézés. (Népesség: 1829/835fő, 1900/1014fő, 1941/823fő)
A németek kitelepítése (1945-1948)
Kalaznó a 20. század közepéig megőrizte a 18. századi telepítés során kialakult nemzetiségi szerkezetét: lakosainak 95%-a német nemzetiségű volt.
Ezt a nemzetiségi szerkezetet a második világháborút követő ki- és betelepítések gyökeresen átalakították. 1945-ben a Potsdami Értekezlet kimondta a németség kollektív bűnösségét és kitelepítésük határozatát hozta.
Ennek nyomán a magyar kormány rendelkezett a németek kitelepítéséről és kimondta, hogy kitelepítendő, aki az 1941-es népszámláláskor német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek vallotta magát, aki Volksbund- vagy SS-tag volt, s aki nevét a magyarról visszanémetesítette.
Az 1941-es népszámlálás adatai szerint Kalaznón 823 lakosból 782 fő német anyanyelvűnek és 784 fő német nemzetiségűnek vallotta magát. A kormány rendelete alapján tehát a kalaznói németek jelentős része kitelepíthető volt. A korabeli kitelepítési leltárak szerint 1946. június 26-27. között, majd 1947. május 22-én és július 3-án került sor a kalaznói németek kitelepítésére, melynek során 120 család vagyonát kobozták el.
A falunak 57 német lakosa maradt, akik amint tehették – de legkésőbb a hetvenes években elhagyták Kalaznót.
A madéfalvi veszedelem
Az 1764-es madéfalvi veszedelem színhelye Madéfalva – (Siculeni, Románia) Csíkszeredától északra, a Madéfalvi Hargita lábánál fekszik.
Ezen a területen, a Keleti és Déli Kárpátok szögletében, az itt élő székelyek feladata volt évszázadokon keresztül a határ védelme. A 18. század második felében Mária Terézia a bécsi hadügyi kormányzat alá rendelt határőrvidéki rendszert a Székelyföldre is ki akarta terjeszteni.
Emiatt a csíki és háromszéki székelyek megbízottai panaszaik összeírására 1764 januárjában Madéfalván békés gyűlésre jöttek össze. Január 7-án hajnalban azonban a császári katonaság rárontott a falura és az álmukból ébredő székelyeket lemészárolta. Több mint kétszázan haltak meg, nők és gyermekek is. Ezt a tragédiát nevezzük madéfalvi veszedelemnek SICVLICIDIVM – nak.
Telepítés Bukovinába
E vérengzés után indult meg a székelyek menekülő áradata a Kárpátokon túlra. Moldvában több évig szétszóródva éltek, vagy a moldvai csángó falvakban húzták meg magukat, vagy a moldvai román fejedelemség bojárainál dolgoztak.
Amikor 1774-ben Splényi osztrák tábornok a törökök által Ausztriának átengedett Bukovinát elfoglalta, erre a lakatlan területre hívta telepeseknek a bujdosó székelyeket.
Elsőnek Fogadjisten és Istensegíts falvak alakultak meg a Szucsáva folyó partján 1776-77-ben, majd a bécsi kormányzat Hadik András javaslatára meghirdette a hivatalos telepítést is, földet, háztelket és pénzsegélyt kaptak a székelyek. Így alakult meg Hadikfalva, Józseffalva és Andrásfalva is.
1786 elején Bukovinában már 702 család, 2136 fő magyar nemzetiségű telepes volt, ebből Istensegíts faluban 276 család (817 lélek) élt.
Ettől az időtől kezdve beszélhetünk bukovinai székelyekről, akik több mint 160 éven keresztül éltek itt teljes elszigeteltségben.
Istensegíts, a kalaznói telepesek szülőfaluja
”Isten segíts-et hajdan Czibénnek is nevezték, valamint ma is gyakran nevezik, bizonyos Sobrihírű Czibénről, ki még a magyarok letelepülése előtt itt fészkelt.” olvashatjuk egy 19. századi beszámolóban a település nevéről.
Istensegíts szabályos beépítésű, több utcás úti falu volt, az útra merőleges beépítésű, soros udvarral. A nagyméretű hosszúházakhoz nyári konyha – kocsiszín – istálló – csűr kapcsolódott.
A székelyek az építkezésben megőrizték a csíki, háromszéki hagyományokat, a házak alapanyaga fa volt.
Az istensegítsi templom
Istensegítsre Mártonfy Mór minorita szerzetessel települtek a székelyek. Az első híradások szerint templomuk nem volt, e helyett „18 évig szorongtak egy gazda házában”.
Egy 1863-as beszámoló szerint már van a faluban egy fából készült templom. Ez időben Druzbáczky Bonaventura volt a falu plébánosa.
A ma is álló kőtemplom közös összefogással épült, a felépítésére gyűjtött adományokról 1871-75 között találunk híradásokat.
Istensegíts megmaradt katolikus anyakönyveit a Hőgyészi Római Katolikus Plébániahivatal őrzi.
A bácskai telepítés
Az első világháború után a bukovinai székely falvak román fennhatóság alá kerültek. A harmincas években a román nacionalizmus előretörésével kiéleződött a feszültség a románok és székelyek között. E körülmények hatására spontán népmozgalom indult meg a hazatelepedésre.
A kezdeményezést a magyar kormány felkarolta, így a bukovinai székelyek áttelepítéséről 1941 május 11-én írt alá megállapodást Magyarország és Románia. Ennek értelmében 1941 május-júniusában 3279 család (13200 fő) Bácskába telepítése zajlott le.
A székelyek úgy jöttek el Bukovinából, hogy kétnapi élelmet, személyes holmijukat, és az eladott ingóságaik árából 2000 leit hozhattak magukkal. Házaikat, földjeiket, jószágaikat minden kártérítés nélkül Bukovinában hagyták.
Az istensegítsi családok bácskai telephelyei:
A székelyeket 28 bácskai faluba telepítették le, az istensegítsiek is több faluba kerültek, ezek Istensegíts (Sokolac- Kula), Istenföldje (Milesevo- Szenttamás), Istenáldás (Nyegusevo- Mohol), Istenes, (Radivojevicevo- Csantavér), Adjisten (Karkatur- Topolya), Istenhozott (Srednjisalas- Bajsa) Istenvelünk (Novacrvenka- Cservenka) Székelytornyos (Sveticevo- Ada) falvak voltak.
A székelyeket az elűzött dobrovoljácok kis, gyakran gazdasági épületek nélküli házaiban helyezték el, azonban a jó minőségű földek, a lelkesedés és az állami segítség átlendítették őket az akadályokon. Az életük hamar normalizálódott.
A menekülés
Három évvel hazatelepítésük után azonban 1944 október első napjaiban bácskai otthonaikat is el kellett hagyniuk, nincstelen földönfutókká váltak. A front közeledése miatt, rádión keresztül azonnali menekülésre szólították fel őket. Útiránynak északot jelölték meg.
Hónapokon keresztül tartott a székelyek számára a menekülés, az országúti élet, éhezés és nyomorúság. Mintegy 14 000 bukovinai székely, köztük 2 000 moldvai csángó szóródott szét a Dunántúlon és Pest környékén, sorsuk jobbra fordulásában reménykedve.
A dunántúli telepítés
A Nemzeti Parasztpárt, amely már addig is sürgette a németek kitelepítését, 1945 áprilisában fölvetette, hogy a kitelepítendő németek helyére, Bonyhád környékére telepítsék le a bukovinai székelyeket.
Az elképzelés megvalósult s a Telepítési Hivatal 1945 májusában megkezdte a ki- és betelepítések bonyolítását.
A telepítés során 3821 bukovinai székely család jutott 28 tolnai és hét baranyai községben házhoz és mezőgazdasági ingatlanhoz. Istensegítsi családokat telepítettek Bonyhád, Csátalja, Diósberény, Dúzs, Hidas, Hőgyész, Kalaznó, Kismányok, Majos, Mőcsény, Nagyvejke, Varsád, Závod községekbe.
1945 május 12-én a Kalaznóra telepített istensegítsi eredetű székelyek az ideiglenesen internált német lakosok házaiba költözhettek be. 112 család, összesen 463 telepes érkezett a faluba.
Lakosságcsere
Cseszlovákiában a kollektív bűnösség elve alapján 1945 tavaszán megkezdték a német, magyar és szlovák „árulók” 50 holdnál nagyobb földbirtokainak elkobzását. Igyekeztek olyan helyzetet teremteni, amely a magyar nemzetiségű lakosság tömeges Magyarországra költözését idézte elő, megkezdődtek az internálások és deportálások.
Végül a tiltakozások és tárgyalások eredményeként a felvidéki magyar lakosság áttelepítése az 1946. XV. t. cikkbe iktatott magyar-csehszlovák lakosságcseréről szóló egyezmény alapján kezdődött meg 1947 májusában, és az megszakításokkal 1949-ig tartott.
Egy Komárom-Szentpéterről kitelepített „Ismeretlen” visszaemlékezéseiben olvashatjuk, hogy „aki megkapja a fehércédulát, annak mennie kell. () Mindent összeszedtünk, nem hagytunk ott mást, csak az életünket, házunkat, földjeinket.”
Csehszlovákiából Magyarországra mintegy 90 000 személy érkezett, míg Magyarországot ennek ellentételeként hozzávetőlegesen 60 000 személy hagyta el.
Az áttelepített lakosság az értelmiségieken kívül a jórészt módosabb, magas szinten gazdálkodó földművesek közül került ki. Az ingóságaikat és állataikat magukkal hozó földműves családok Magyarországon 12 kat. hold földhöz jutottak. Általában lényegesen rosszabb vagyoni helyzetbe kerültek, mint otthon voltak. Többségüket a kitelepített németek, illetve az önként hazatelepülő szlovákok helyére irányították.
1947 május végén Kalaznóra 17 felvidéki családot telepítettek, a Szencről kitelepített 116 család közül 10 családot és Komárom-Szentpéterről 7 családot.
A Felvidékről áttelepített lakosság az 1950-es évek végére – egy család kivételével – elhagyta a falut. Az áttelepítés során a szenci magyarok zömét Mágocsra telepítették, s amint tehették, a Kalaznóra került családok is odaköltöztek. A Komárom-Szentpéterről telepítettek igyekeztek szülőföldjükhöz közelebb fekvő, északi vidékekre visszatérni, s Komárom környékére települtek át.
Együttélés
Kalaznóra 1945. májusában érkeztek az első bukovinai telepesek, akiknek kiosztották az ideiglenesen a lengyeli kastélyba internált németek vagyonát. A székelyek letelepítése után a németeket visszaengedték Kalaznóra, ahol kitelepítésükig, azaz több hónapon, néha éveken keresztül együtt éltek a házukba betelepített bukovinai székelyekkel.
Kalaznón jó volt a kitelepítendők és az újonnan betelepítettek viszonya. Az itteniek minden esetben békességes, baráti viszonyról számoltak be. Sok helyen közösen főztek, étkeztek, „még apám visszamarasztotta őket, jó emberek voltak, együtt főztek, jó asszony volt”, közös bálokat tartottak, „még csak vita sem volt”, összekomásodtak és sokan a kitelepítés után is hosszú évekig leveleztek egymással, székelyek és németek.
Vegyes házasságok
Az együttélés harmonikusságát mutatja, hogy a településen kiugróan magas volt a vegyes házasságok aránya (1957-ben és 1958-ban 19 házasságból 7 vegyes) már akkor, amikor a környező településeken ez még elképzelhetetlen lett volna.
A népesség alakulása a 20. század második felében
A németek ki- és a székelyek betelepítésével nem változott jelentősen a népességszám. A lakosságcsere utáni első népszámlálás (1949) adatai szerint 799 lakos élt Kalaznón. Ezt követően azonban a népesség folyamatos és rohamos csökkenése figyelhető meg.
A betelepített lakosság idegen körülmények között, másoktól elvett házakban élt, az alkalmazkodás nehézségeivel és az idegen vagyonában élés bűntudatával küszködve. Az ötvenes évek végén ezért is sokan eladták juttatott házukat.”
A népességfogyás az 1970-es évek környékén öltött drasztikus méreteket. A település ekkor meginduló elnéptelenedését a Kalaznót pusztulásra ítélő körzetesítési program váltotta ki.
A körzetesítés során megszüntetett közintézmények és munkalehetőségek után az emberek nagyobb településekre, városokba vándoroltak, keresve a megélhetés és a következő generációk fölnevelésének biztosabb lehetőségeit.”
Szemelvények a Helytörténeti Gyűjtemény és Kiállítás Történeti kiállításának anyagából.
Összeállította: Bodor Katalin, 2021.